"Nem lehet természettudományos gondolkodással gépet építeni, azután szentimentalizmussal - olyan primitív érzésekkel, mint önzés, kapzsiság, unalomvágy - vezetni. Ebből katasztrófa lesz, katasztrófa kell, hogy legyen. Ha emellett kitartunk, a helyzet olyan arányban válik fokozódóan veszélyessé, amilyen mértékben a természettudomány tovább építi az ő gépezetét és állítja a természet erőit a szolgálatába..." |
| Szent-Györgyi Albert: A tudomány (Irodalom, Tudomány, 1945 dec.1.szám) |
Mi a baj az emberekkel?
Túl vagyunk a 21. század első évtizedén. Most már világos mindenki számára, hogy egy újabb válságos korszakba csöppentünk. Szinte napi rendszerességgel születnek elméletek a válság okairól és a megoldás lehetőségeiről. Szerencsére egyre nagyobb szerepet kap az a gondolat, hogy a környezettudatosság nem játszik elég szerepet az életünkben, a fejlődést pedig erősen gátolják a gazdasági érdekek.
Pár napja friss diplomásként vehettem részt a BME Gépészkar diplomaosztó ünnepségén. A Dékán Úr felhívta rá a figyelmünket, hogy talán a legfontosabb oklevelet tartjuk a kezünkben mi, tervezők és mérnökök. Teljesen egyetértek vele: a jövő alakításában kulcsfontosságú szerepe van a mérnököknek. Sokan felháborodtak azon, hogy a magyar kormány drasztikusan csökkentette az államilag támogatott létszámot az jogász, közgazdász és egyéb szakokon. Nem kötelező elfogadni ezt a stratégiát - én is kételkedem a felsőoktatási reformok mögött álló személyek elméleteiben - mégis azt javaslom, hogy gondolkodjunk el rajta egy kicsit. Csak a mérnökök képesek 100% biztonsággal tervezni, új terméket alkotni és termelő munkát végezni. A jogászok és a közgazdászok munkájában mindig benne van a hiba kockázata - szerintem erre van a legkevésbé szükségünk.
Hogyan változtassunk mi, mérnökök és designerek az emberiség sorsának alakulásán? Ahhoz, hogy erre megfelelő választ kapjunk, meg kell értenünk azt a fejlődési folyamatot, melyet maga a természet végez több milliárd éve a világunkban. Sokan magát az embert hibáztatják azért, mert pusztító életmódot él, pedig nem ő az első a világ történelmében, aki a környezetét saját hasznára próbálja fordítani. Nemcsak mi avatkoztunk bele a természet dolgaiba, hogy az felborította az addigi rendet, és változások láncreakcióit indította el.
Több millió évvel előttünk fajok ezrei pusztultak ki, gyakran azért, mert kissé módosult a tápláléklánc, vagy csak kiszorította az egyik élőlény a másikat a megszokott élőhelyéről. A világ mindig változott, csillagrendszerek születtek és pusztultak el, hegyek dőltek romba, folyók száradtak ki, növények és állatok haltak ki szinte rendszeresen. Akkor vajon mi emberek mit rontottunk el, ha csak azt folytatjuk, ami eddig is zajlott a világban?
Elődeink, az ősemberek még kevesen voltak, így környezetükre gyakorolt hatásuk nem volt számottevő, pedig már akkor is önérdekkövető életmódot folytattak. Nem gondoltak arra, hogy a fák kivágásával csökkentik az erdőben lakók életterét, de nem is volt szükségük olyan sok fára, hogy túl sokat kelljen kivágniuk. Ha levadásztak pár állatot, talán elszedték a ragadozóktól a vacsorának szánt zsákmányt, de nem irtottak ki elég jószágot ahhoz, hogy a konkurencia éhen haljon. Folyamatosan fogyasztották a körülöttük levő növényeket, állatokat, köveket és földet, hogy saját életüket tegyék egyszerűbbé és biztonságosabbá. Végülis az ember is csak egy állat, aki a túlélésért küzd. A baj akkor kezdődött, amikor az ősemberek elkezdtek kicsit sokasodni. Túl okosak lettek ahhoz, hogy a természet túljárjon az eszükön. Az emberi intelligencia fejlődésével megszületett az a fogalom, mely meghatározta Földünk sorsát: a Vágy.
Az emberiség mindig is többre vágyott, mint ami járt neki. Ha valamiért nem tudott tovább maradni egy csoport a déli, melegebb éghajlatú területeken, elindult északra. Több földet akart, és olyan helyre vágyott, ami nem lehetett az övé. Ha fázott, szépen elvette a szőrösebb állatok bundáját. Aztán párezer év alatt egyre több dologra vágyott, és eddig szinte mindet megvalósította. Gyorsabb akart lenni az ember, tehát elkezdett lovagolni. Feltalálta a kereket, a szekeret és az autót. Miután az egész Földet meghódította, célba vette az eget, a Holdat és a világűrt. Minden cél eléréséhez elvett valamit a természettől, de az idő előrehaladtával egyre kevesebbet gondolt arra, mit ad érte cserébe.
Az intelligencia ilyen magas szintjén létrejött a felelőtlenség és a tudattalanság fogalma. A 20. századig gyakorlatilag nem létezett a környezettudatosság, mert nem kaptunk elég látványos jelzést a világtól, hogy életmódunk egyre értelmetlenebbé válik. Eljött az ideje annak, amikor fel kell ismernünk: a környezettel szembeni tudatlanság saját egészségünket károsítja. Eddig is képesek voltunk rá, hogy az életben maradásért bármit megtegyünk, ezután is azok leszünk. Vagyis az a tulajdonságunk, ami napjaink problémáihoz vezetett, minden bozonnyal az egyetlen reményünk arra, hogy mentsük, ami még menthető.
Pillanatnyilag nem az a gond, hogy vágyaink túl gyors fejlődést okoznak, hanem az, hogy a vágyakat a jelenlegi állapot kielégíti. Legalábbis ezt hiszi az az emberiség nagy része, ezért nem tartanak igényt a további fejlődésre. Annyira megtorpantunk a haladásban, hogy szinte már visszafelé lépkedünk, pedig így is le vagyunk maradva. A tudomány és a technológia évszázadokkal előzi meg azt a kultúrát, amiben élünk. Akár evolúciós zsákutcának is nevezhetnénk a Homo sapienst 2012-ben, pedig csak az elkényelmesedett, nemtörődöm magatartás az ami visszafog bennünket.
A tárgyak is élőlények...
Tárgyi kultúránk az, ami az emberek mindenkori szükségleteit kielégíti. Ezen kell változtatni ahhoz, hogy a helyes úton haladjunk tovább. A tárgyak megértéséhez ismernünk kell a múltjukat, hogy tudatosan alakíthassuk a jövőjüket. Kissé bizarr, de helytálló az a gondolat, mely szerint a tárgyakat is élőlénynek tekinthetjük, ezt bizonyítja minden egyes termék életciklusa és fejlődéstörténete.
Többféle szemléletmód van arra, hogy mikortól tekintjük a designt létező dolognak. Számomra a legértelmesebbnek az az elmélet tűnik, hogy a design születése az emberiség születésével egyidőben történt. Hiszen az emberek magukhoz vették a környezetükben található tárgyakat - melyek élő vagy élettelen dolgokból származtak - és azokból újakat hoztak létre. Felhasználták a meglévő anyagokat, funkciókat, működési elveket, színeket és formákat, hogy valami újat készítsenek belőle. A mai napig ez a foglalkozása mindenkinek, aki tervez: a régi dologkból újakat alkot, hogy újabb vagy változó igényeket elégítsen ki vele. Tévedés az a felfogás, hogy a designer teremtőként, avagy az ember istenként tevékenykedik a világban, csak mert olyan zseniális elméje van, hogy ezt lehetővé tegye. Soha nem volt még olyan ember, aki magától kitalált valamit. Minden új dolgot létező elemekből rakunk össze. Ez a képesség pedig nem emberi eredetű.
Egy termék életciklusát a tervezőnek kell meghatároznia - ahogyan a természet, mint a világ első számú tervezője alakítja a benne levő élőlények és tárgyak sorsát. Bizonyára sokaknak szemet szúr az az állításom, mely szerint egy tárgyat élőlénynek tekinthetünk. "Most akkor ha felveszek egy darab követ, annak is van élete?" Hát persze!
Vajon akkor jött létre az élet, amikor az első egysejtűek elkezdtek úszkálni a Föld vizeiben? Az életről jelenleg azt gondoljuk, hogy minden él, ami az alapvető életfunkciókat képes ellátni. Nézzünk meg egy szikladarabot, vajon mutat-e valamilyen életjelet magáról. Egy hegy tetején üldögél, majd az időjárás fortélyainak köszönhetően letörik onnan, darabokra hullik. A darabjait egy folyó vize sodorja magával, és kaviccsá változnak. Mi történt valójában? Egy élettelennek vélt tárgy leélt egy életet, halálakor pedig új tárgy született. Az új generáció pedig fejlődésen ment keresztül. Tehát evolúció történik anélkül, hogy igazi élőlény lenne hozzá. A hegy tetején levő szikla korábban lehetett üledékes kőzet, ami a földkéreg mozgásakor feltorlódott. Az üledék pedig sok ásványi anyagból áll, amiket tengervíz vagy édesvíz rakott le valahol. Az anyagok származhatnak vulkanikus kőzetből is, ami a Föld magmájából lett, maga a bolygó pedig mindenestül az űrben található anyagokból tevődött össze valaha. A körforgás mindig állandó, a természet mindenét újrahasznosítja. A tárgyak a világban valójában ugyanazt teszik, mint az élőlények: élnek, elpusztulnak, és újjáélednek, közben mindig aszerint fejlődnek, hogy milyen körülmények közé kerülnek.
Az imént felvázolt elméletet lehet vitatni, de a design értelmezésének egy elfogadható alapot szolgáltat. Mit csinált az ember, amikor felvette a földről azt a kavicsot, aminek az imént írtuk le élettörténetét? Nem is lehet kétségbe vonni, hogy folytatta a történetet, új értelmet adott a kődarab létezésének, életet lehelt bele. Egy kicsit talán átformálta, faragott rajta, és fegyvert készített belőle, amivel megölhetett egy mamutot. Vagy olyan edényt, amiből megehette a bivalyhúst. Aztán az ősember folytatta a maga fejlődését az életben, és eldobta ezt a kődarabot, mert talált egy alkalmasabb dolgot arra hogy a számára fontos funkciókat ellássa. A kő pedig ismét megszűnt annak lenni, ami eddig volt, és új életet kezdett. Elsüllyedt földben, és maga is földdé vált, vagy kavicsként sodródott tovább egy folyóban. Visszakerült a természetbe, és továbbra is bent maradt a körforgásban. Minden tárgy, amit az ember alkot, pont annyira tekinthető élőlénynek, mint a természet többi teremtménye. Elvileg nem a természet hozta őket létre, de az őket alkotó ember maga is a természet teremtménye, akárcsak az anyagok, amiket felhasznált. Az ember, mint minden állat és egyéb élőlény, halála után visszakerül a körforgásba, és valamilyen formában új élet fakad majd egyszer a maradványaiból.
Van egy olyan életfunkció, amire a tárgyak maguktól nem képesek: a szaporodás. Az újjászületés mint az “élet fenntartása” létező fogalom számukra, de egy teljesen új egyed létrehozása egy vagy több tárgy által elvileg nem lehetséges. Tehát ebben van egy kis előnye a valódi élőlényeknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennek mindörökké így kell lennie. A természet megalkotta azt az intelligenciát, ami képes lehet a tárgyak szaporodásának katalizálására. Amikor az ember tervez, két vagy több tárgyat egyesít, hogy azok tulajdonságaikkal kiegészítsék egymást, és egy új tárgy jöjjön létre. Az emberek mindig is ezt tették, amikor új termékeket állítottak elő. A kezdetekben a természetben található tárgyaknak hoztak létre utódokat, később pedig a saját tárgyaikat szaporították úgy, hogy tulajdonságaikat egyesítve, funkciójukat fejlesztve új dolgokat alkottak. A természet az evolúcióval fejlesztette teremtményeit, az ember pedig ugyanezt folytatta.
Vegyünk példának egy olyan tárgyat, mely az emberiség egyik legnagyobb vágyát, a gyors közlekedést jelképezi: az autót. Hasonló evolúciós folyamaton ment át, mint maga az ember. Képzeljük el azt az ábrát, amit történelem és biológia órákon mutogattak még a középiskolában. Láttunk egy családfára hasonló dolgot, melynek gyökerében az ősi majmok vannak, törzsében olyan ősi lények mint a Rudapithecus, ágaiban a régen kihalt Australopithecus és az emberszabású majmok, legfelső ágában pedig a Homo sapiens sapiens. Ugyanilyen ábrát felrajzolhatnánk az autóknak is: a történet a szekérrel kezdődött, a kocsival folytatódott, a gőzautók után külön útra tért a gőzmozdony, avagy a kötött pályás közlekedés úttörője; majd érdekes módon a ma megszokott benzines autók előtt feltalálták az elektromos autót is (ami persze nem terjedt el elég hamar), a legfelső ágakban pedig a járművek különböző meghajtásait és konstrukcióit láthatjuk. Pillanatnyilag a világgazdaságot irányító pénzügyi elit csökönyösen ragaszkodik a benzines autókhoz, mintha leragadtunk volna a neandervölgyi emberek szintjén. Nem tudjuk pontosan, hogy az említett emberfaj miért halt ki, de az biztos hogy ma már nincsenek itt, és a világ jól megvan nélküle. Ugyanígy a fosszilis energiaforrással működő járművekre és egyéb gépekre sincs szükség, illetve nem törekszünk eléggé a korszerűbb technológiák alkalmazására.
"A jövőben a design segítségünkre lesz abban, hogy jobb életet érhessünk el, sokkal inkább, minthogy csupán a jobb eladhatóság lehetőségéhez juthassunk hozzá." |
| Shin Azumi & Tokomo Azumi (designerek) |
A tárgyak életútja
Manapság a “design” szó ugyanúgy csak egy eszköz a marketing kezében, mint a “környezettudatosság”. Ha megbélyegeznek egy tárgyat azzal, hogy új design, korszerű formájú, vagy energiatakarékos, általában a fogyasztó vásárlókedvét növelnék vele. Az átlag embernek eszébe se jut, hogy a televízióban reklámozott “okos zöld” telefon konkrétan miben járul hozzá ahhoz, hogy a környezetet védjük vele. Talán azzal, hogy gyártása újrahasznosított anyagok felhasználásával történt? Attól még lehet, hogy a gyártó üzem szennyezi a talajt és a levegőt, és még az energiával sem gazdálkodnak takarékosan. Az is lehet, hogy az újrahasznosított alapanyag több ezer kilométer távolságból érkezett, így fölöslegesen szennyezte környezetét szállítás közben. Energia-takarékos a telefon? Ez nagyszerű, csak arra nem gondolunk, hogy hazánkban még mindig vannak hőerőművek, így minden egyes elektromossággal működő szerkezetünk egy szennyező valamitől kapja energiájának egy részét. Annyit talán felhozhatunk az “okos és zöld” mobiltelefon mentségére, hogy hulladékként majd újrahasznosítható lesz, de mire megyünk vele ha több millió tonna szemét marad még így is, amit nem dolgozunk fel?
A design és a környezettudatosság nem lehet csupán reklámszöveg. Hogy ez ne így legyen, vannak könnyen alkalmazható módszerek arra, hogy a termékek tervezése során biztosítva legyen a jövője minden tárgynak, amit a felhasználók rendelkezésére bocsátunk.
Az életcikluselemzés egy olyan módszer, mellyel értékelhetjük a termékeket a környezeti hatások szerint. Ha a tervezési folyamatban alkalmazzuk, rengeteg előnyét élvezhetjük, például azt, hogy a fenntartható fejlődés szempontjai maximálisan érvényesülnek. Sajnos az LCA elemzést inkább a már legyártott termék minősítésére alkalmazzák, mint a tervezés részeként, így nem tudja megakadályozni a káros hatású termékek piacra kerülését. Egy vásárlót nem igazán érdekli a megvett termék életciklusa, még akkor sem ha esetleg a forgalmazó köteles lenne ismertetni vele. Ha viszont megvizsgáljuk bármelyik termékünk életciklusát, megérthetjük, hogy még az sem “zöld” termék, ami annak látszódik.
Nézzük meg, miben különböznek egymástól a természet és az ember teremtményeinek életútjai. A természet tárgyai és élőlényei elvileg a környezettudatos életciklus példaképei - ezúttal tekintsünk el a kivételektől. Az ember által alkotott tárgyak és termesztett vagy tenyésztett élőlények viszont korántsem követik ezt a példát. Egy háziállat sem él olyan környezettudatosan, mint egy vadállat. Az életciklus-elemzést a természetes élővilág elemeire alkalmazva olyan eredményt kaphatunk, amivel teljesen megelégedhetünk. Bemutatom egy természetes és egy mesterséges lényen keresztül is. Mindkét élővilágból olyan példát választottam, mely a saját környezetében igazi uralkodónak számít. Gyorsak és erősek, sokat fogyasztanak, és bőségesen szolgáltatják vissza a “feldoglozott anyagot” a világnak.
 |
| Egy gyártmány (termék) rendszer bemutatása az LCA (Life Cycle Analysis) alapján; Forrás: Dr. Hegedős József és Lakatos Ágnes: Az életciklus-elemzés (LCA) beépítésea terméktervezési folyamatba (NYME segédanyag) |
A természetből vett példa legyen az oroszlán, az állatok úgynevezett királya. Amióta csak az “eszét tudja” az emberiség, mindig is nagy érdeklődés övezte ezt a fajt. Az ábrán látható rendszer szerint könnyen átlátható, milyen erőforrásokat igényel, és milyen kibocsátásai vannak a környezetbe. A nyersanyag-kitermelés alatt az anyaoroszlán táplálkozását értjük, ez ugyanaz mint a kifejlett egyed energiaellátása. A termék-gyártás alatt a fogamzást és a bébioroszlán kihordását értjük. Ehhez szintén megfelelő energia-ellátásra van szükség. A hulladékkezelést a természet elvégzi, hiszen az anyaoroszlán által kiürített salakanyag beépül a körforgásba. A használat periódusa a már megszületett oroszlán életét jelenti egészen halála napjáig. Ezalatt az energiaellátást a vadászat során szerzett táplálék jelenti. A természetes egyensúlynak köszönhetően nem igazán fordul elő, hogy a táplálékszerzés súlyos környezeti károkat okozna. Az anyagcsere utáni melléktermékek pedig értelemszerűen visszajutnak a környezetbe, a talajba kerülve akár értékesek is lehetnek pl. a növények számára. Ez az állat, mint sokan mások, gazdaságosan és ártalmatlanul oldja meg energia-ellátását és szálítását, pusztulásakor pedig szerves anyagként újrahasznosul.
A mesterséges élővilágból választott példa egy hasonlóan érdekes teremtmény, melyet a termékek királyának tekinthetünk: a gépkocsi. Az autó megtestesíti mindazt, amiről az emberek évezredeken át álmodtak: erő, gyorsaság, biztonság, rang, stb. Csakhogy ez a jármű a mai válságos állapot egyik legfőbb forrása is.
Az autó életciklusát most úgy mutatom be, hogy csak a komplex terméket veszem figyelembe. Termékként nagyon sokféle vásárlói kört céloz meg, ezeket összefoglalva úgy lehet jellemezni, hogy szükségét érzik egy saját járműnek, mellyel gyorsabban közlekedhetnek, mint ahogyan azt saját lábukon képesek megtenni. Ez a felfogás, miszerint az ember az autója nélkül nem juthat el akárhová olyan gyorsan, amennyire szükséges, a mai körülmények között teljesen elavult. Annyi más lehetőség van a közlekedésre, és olyan sok problémával jár egy személygépkocsi birtoklása, hogy ma már egyre több ember autóhasználata teljesen logikátlannak tűnik. A 21. századi autógyártásra alapvető célkitűzés, hogy a környezet minimális károsítása mellett hatékonyan és biztonságosan el tudják látni a leendő járművek azt a feladatot, amit feltétlenül teljesíteniük kell gazdáik számára. A termék életútjába most nem számítjuk bele az autó minden egyes részének a tényleges életútját a bányászattól a szeméttelepig vagy újrahasznosító üzemig. A rendszerben az alkatrészek gyártását és összeszerelését vegyük kiindulópontnak, és az autó használatának végleges befejezését és a lehetséges újrahasznosítást tekintsük végpontnak. A leltározás során a termék életútjának minden egyes lépésénél összegyűjthetjük, hogy milyen erőforrásokat igényel, és milyen kibocsátásai vannak neki. Nem állnak rendelkezésemre részletes adatok arról, hogy egy konkrét termék milyen anyagokból áll, illetve mennyi energiát fogyasztottak gyártása közben. Sajnos a gyártók és a forgalmazók nem adnak ki olyan információt az autóikról, melyek nem arra ösztönzik a vásárlókat, hogy szeressék és megvegyék termékeiket. Ennek ellenére egy általános képet még lehet mutatni arról, mi minden történik.
Első lépés az életciklusban: az alkatrészek gyártása és összeszerelése. Az autógyárak többnyire csak azzal foglalkoznak, hogy összerakják a részegységeket. Az alváz, a karosszéria és a motor általában az autógyártó saját terméke, viszont szinte minden márka esetében külön gyárakban készítik. Az utastér részei, pl. az ülések, valamint a lámpák, felnik, gumiabroncsok, de néha még a váltó és kormánymű is más gyárakban készülnek az autógyár megbízásával. Ennek gazdasági szempontból az az előnye, hogy nem kell külön fogalkozniuk olyan részegységek tervezésével, melyek az ő beavatkozásuk nélkül is garantáltan jók lehetnek arra, hogy ellássák a feladatukat. A környezetszempontúság azonban csak annyira van jelen ebben a szakaszban, amennyire gazdasági szempontból szükséges lehet a gyártónak. Egyre több nagy márka, főleg japánok helyezték előtérbe, hogy újrahasznosított anyagokat használjanak fel a gyártáshoz. Ez csupán azért van, mert olyan mértékben felhalmozódik a fém és a polimer a hulledékká váló régi autók által, hogy az nagyban hozzájárulhat egy teljes széria anyagellátásához.
Azt nem részletezném, hogy egy autógyárnak működése pontosan milyen károsanyagkibocsátási adatokkal jár. A következő lépés az autókereskedelem. Itt a szállítást és a túlzott mennyiségű autóeladást vehetjük figyelembe a környezet szempontjából. A forgalomban levő gépjárművek többsége nem hazai gyártótól származik, ez főleg az olyan helyekre igaz, mint Magyarország. Így rengeteg energiát és költséget, valamint levegőszennyezést igényel az, hogy a sok külföldi autót beszállítsák az országba. Ez különösen nagy gondot jelent minálunk, mivel a vasúti szállítást, mint levegőszennyezés-mentes eszközt, teljesen ellehetetlenítették. Valamint az is felelőtlenség, hogy több millió autót adnak el olyan embereknek, akiknek már amúgy is van autójuk - ami jól működik, mégis lecserélik. Bár a tervezés és az autóipar számára nem jelent problémát, de említésre méltatom azt a sajnálatos felfogást, hogy autók nélkül nem képes a társadalom elképzelni a közlekedést. Sok helyet fogalnak el, időt és energiát pazarolnak azzal, hogy autóval járnak még akkor is, ha van olyan tömegközlekedési eszköz, ami sokkal több embert tud elszállítani kevesebb energiával és szennyezéssel, mintha mindenkit külön járműbe ültetnénk. Ez annak a következménye, hogy a gyártók fő célkitűzése: minél több terméket adhassanak el.
A gépkocsi életének következő szakasza a használat, melynek környezeti hatásai nagyban függenek a felhasználó szokásaitól. Sokféleképpen lehet értékelni, hogy a felhasználó miként tud fölöslegesen helyet, üzemanyagot és levegőt pocsékolni az autózással, mert ez a tevékenység a körülmények szerint változatosan van jelen mindenhol. Önmagában az autók működésével jelen pillanatban az a probléma van, hogy bármit is csinálunk velük, azzal máris ártunk a környezetnek. Ha egy benzin vagy dízel üzemanyagot használó belsőégésű motor hajtja a járművet, az szennyezi a levegőt. Teljesen mindegy, hogy milyen mértékben fokozzák az üvegházhatást és a globális felmelegedést a kipufogógázok, mert a legfájdalmasabb tény az, hogy a szennyezett levegő mindenkinek árt. Az ember egszségére káros hatással van, ha belélegzi. Egy szmogos városi légkör teljesen el tudja rontani egy ember életének öregkori napjait. A szennyezett levegő továbbá károsan hat minden növényre és állatra, mely az élelmiszeriparunk ellátására hivatott. Például ha a méhek nem tiszta levegőben élnek, akkor rosszabb minőségű mézet ternelnek a híres magyar méhészetekben. Ugyanezt el lehetne mondani minden egyes ételről, amit a szánkba veszünk: valami nem volt rendben az alapanyagként szolgáló növénynyel vagy állattal, amiből készült. Nem véletlen, hogy napjainkban minden élelmiszeren észrevehető, hogy rosszabb minőségű, mint egy évszázaddal ezelőtt. Ezalatt nem az élelmiszeripari problémák hatásait értem, bár azokkal is van bőven gond. Az olyan egyszerű alaptermékek, mint egy darab krumpli, színben és ízben is messze alulmúlják azokat, amiket nagyapáink ettek, mert egy emberöltő alatt a gépjármű közlekedés annyira behálózta a Földet, hogy alig van olyan hely, ahol jó levegőn lehetne termelni táplálékainkat. Vannak lehetőségek arra, hogy alacsonyabb fogyasztású, illetve hibrid autókkal járjunk. Gazdasági szempontból mindenképpen hasznosak, de csak látszólagosan környezet-tudatos termékek ezek, valójában ugyanott folytatják a levegőszennyezést, ahol abbahagyták. Villanymotoros autóink pedig csak akkor lesznek tényleg “zöld” járművek, ha az általuk használt villamos energia 100%-a megújuló energiát használó erőművekben, vagy atomerőművekben jönne létre. Amíg folyóvizek élővilágát megzavaró vízerőművek, ill. hőerőművek működnek, addig az elektromos áramot nem tekinthetjük zöld energiának.
Továbbá az autók teljesítménye is kérdéses terület a használat során. Pillanatnyilag 130 km/h sebesség a megengedett az autópályákon, egyéb közutakon 30-as, 50-es és 70-es sebességkorlátozás van érvényben. Tekintsünk el attól, hogy a felhasználók szívesen szegik meg a közlekedési szabályokat, és gondoljunk bele abba, hogy vajon azt a teljesítményt nyújtja egy autó, ami szükséges. Sajnos nem, mert ma már szinte mindegyikük többet tud annál, amit kell. Minek mennek olyan járművek közutakra, amik 300-zal is tudnak menni, de nem jogosultak erre? Természetesen a versenypálya adott, mint olyan környezet, ahol ki lehet használni minden tudását autóinknak, de úgy hiszem hogy a forgalomban levő többmillió autó fölöslegesen rendelkezik olyan képességekkel (és ezáltal gyártási költségekkel meg környezeti hatásokkal), amelyekre nincs szükségük.
Az elemzés szempontjából az életút utolsó állomása az újrahasznosítás és hulladékkezelés. Ezen a téren sokkal biztatóbb a helyzet, és több információ áll a rendelkezésünkre. Ahhoz nincs szükség komolyabb gyűjtőmunkára, hogy észrevegyük: a használtautópiac gondoskodik arról, hogy egy autót addig használjanak, ameddig csak működni képes. Előbb-utóbb mindenki megszabadul egy olyan járműtől, ami gyakran méltóztatik elromlani használat közben. Szerencsére meglehetősen nagy felvevőpiaca van a használtautóknak, ugyanis nem mindenki engedheti meg magának, hogy vadonatúj kocsit vegyen, megelégszenek azzal, ami olcsó és még mozog. A végleges amortizáció után pedig egyre elterjedtebbé válik, hogy minél több alkatrész anyagát újra alkalmazzák az autóiparban. Egy japán autógyártó például fontos célkítűzésének tekinti az újrahasznosított anyagok nagymértékű felhasználását, és ezt nemcsak marketing céljából teszi, hiszen a gyártási költségeket így jelentősen csökkentheti. Sajnos azonban még nem jutottunk el odáig, hogy tényleg mindent visszaforgassunk az iparba, és az így keletkező hulladék elhelyezéséről és megsemmisítéséről továbbra sincs túl sok használható elképzelésünk.
Összefoglalva azt állapíthatjuk meg az autókról, hogy egy részletes életciklus elemzés után nem kapnánk elégséges eredményeket, bár egy halvány reménysugár azért látszódna. A hatékony anyagfelhasználás és a hulladékok visszaforgatása mára létező és nagyon fontos része bármely iparágnak. Ezek azonban csak a vállalatok gazdasági érdekkövetésének következményei. Abból a szempontból hatékony az anyagfelhasználás, hogy a piac kielégítésére tervezett termék működéséhez megfelelő legyen. A baj magával a termékkel van. A tárgyakat úgy keltették életre, hogy nem követték a természet törvényeit, amelyek sokkal észszerűbbek, mint ahogyan elképzelnénk. Először is midenki csak anynyit fogyaszt, amennyire feltétlenül szüksége van. Ennek igaznak kéne lennie emberre, álatra és termékre, de csak a vadon élővilága képes ezt teljesíteni. Másodszor: mindenki a számára leghatékonyabb módon működteti életfunkcióit. Bár azt gondolnánk, hogy az emberek közlekedése a lehető leghatékonyabban működik, ez nem így van. Ezek azonban már olyan kérdések, melyekkel nem a terméktervezőknek kell foglalkoznia, hanem a közéletnek.
Egy termék életciklusát mindig kritikusan kell vizsgálni, mielőtt azt legyártanánk. Mivel a tárgyaknak is van életük, gondoskodnunk kell róluk, amíg a rendelkezésünkre állnak, de még akkor is, ha már ezt nem tudják megtenni. Az életút egy természet által adott dolog, melyet nem érdemes megváltoztatni.
A tárgyak jövője
Miután elmélkedtem egy kicsit a tárgyak élővilágának múltjáról és jelenéről, nézzünk a jövőbe: vajon mi vár ott ránk?
A mai demokratikus berendezkedésben és piacgazdaságban óriási fogalomzavar van a fejekben. Nem látják a különbséget az akarat és az érdek között. Sokan azt hisszük, hogy arra van szükségünk, amit nagyon szeretnénk megszerezni. Én például nagyon szeretnék egy saját Ferrariban üldögélni, és valószínűleg sokmindent megteszek azért, hogy ez az álom megvalósuljon. De azt nem állítom, hogy egy ilyen autó szükséges része az életemnek, hiszen van más eszköze annak, hogy közlekedni tudjak, és közben még elégedett is legyek. Amíg egy alapvető szemléletmód váltás nem történik az emberek fejében, addig csak kis lépésekben tudunk előrehaladni. Mindenkinek tennie valamit egy jobb világért.
A designereknek és a mérnököknek is megvannak a módszerei arra, hogy termékeik többé ne az elavult rendszert szolgálják, hanem egy új szisztémát építsenek fel. A példaként elővett termék, az autó is számtalan lehetőséget kapott arra, hogy másképpen működjön, mint ahogy azt eddig megszoktuk.
Ma már odáig fejlődött a technológia, hogy egy elektromos autó képes 140 km/h sebességet elérni, ami alig haladja meg a szabályokban előírt legnagyobb megengedett sebességet. Az akkumulátorok pedig egyre hosszabb élettartamúak. Valami miatt mégsem szívesen használunk ilyen járműveket: pár óra használat után az akkumulátorokat tölteni kell. Ezzel szemben a benzinmotoros autók napokig elvannak egy jól megtöltött tankkal, és még akkor sem kell túl sokszor felkeresnünk a töltőállomásokat, ha többezer kilométert kocsikázunk. Viszont a töltőállomások létezése lehetőséget teremt arra, hogy a jövőben az alternatív meghajtású autókat feltölthessük. Ahelyett, hogy otthon konnektorba kössük az elektromos autókat, a töltést rábízhatnánk a benzinkutara. Az autókban használt akkumulátorok szabványosításával pedig azt is el lehetne érni, hogy az állomásokon a lemerült áramforrást pár perc alatt lecseréltessük teljesen feltöltött akkumulátorokra. Kevesen tudják, hogy akár 250 km-t is mehet egy elektromos autó (városi közlekedésre ennyi bőven elég), motorjának hatásfoka pedig háromszorosa egy benzinesnek, a köztudatban pedig sok téves információ terjed a “golfautónak” csúfolt gépekről.
Úgy látszik mégis van rá mód, hogy bevezessünk egy új rendszert az autóiparban. Ugyanezt megtehetjük sok más termékünkkel is. Minden tárgynak van alternatív működtetése, amit előbb-utóbb a gyártóktól ki fog kényszeríteni a piac. A designereknek pedig az a dolga, hogy a változásokat felismerjék, és az új igényekhez újabb tárgyakat neveljenek fel, a régi generációkból megteremtsék az újakat.Az evolúció a tárgyak élővilágában folytatódik, a designereknek pedig hatalmukban áll ezt a folyamatot befolyásolni.
A tökéletes designer maga a természet. Soha nem tervezett még olyan dolgot, aminek nincs helye a világban, és pusztulásra ítélt mindent, aminek az élete értelmetlenné vált. Az embernek pedig magadatott az az intelligencia, amivel megértheti a természet munkáját, és folytathatja saját környezetében.
Ebben a kissé hosszúra sikeredett tanulmányban első sorban az autót vettem elő példaként, de bármivel magyarázni lehet gondolataim lényegét. A természet és az ember tárgyai mindenképp teljes életciklust élnek, és evolúciós folyamatban fejlődnek. Tulajdonságaikat "genetikusan" öröklik elődeiktől és továbbítják utódaiknak. Rajtunk, tervező és alkotó embereken múlik, hogyan folytatódik ez a természetes folyamat. És most nemcsak a mérnökökre gondolok, mert alkotni bárki tud. Van hozzá agyunk és fantáziánk, csak akarni kell. A jogász is alkot, amikor törvény-tervezetet ír, a kérdés az hogy van-e értelme annak, amit csinál. A választ neki kell megtalálnia.
“A biológiában evolúció alatt folyamatos változások olyan sorozatát értjük, melynek során bizonyos populációk öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak. Más megközelítésben az evolúció alatt a populációknak a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodását értjük, mely alkalmazkodást génállományuk, ezen keresztül tulajdonságaik megváltozásával érik el.”
Ezt a definíciót a Wikipédiából idéztem, ennél jobb megfogalmazást nem is találhatunk arra a jelenségre, amit evolúciónak hívunk. A design pedig nem más, mint evolúció a tárgyak élővilágában.
A változó feltételekhez való alkalmazkodás mindig jellemző volt az emberekre, velük együtt pedig a tárgyak is alkalmazkodtak. A design szakma tárgya pedig a változás, és az arra való reagálás. A környezettudatos tervezés is csak egy válasz arra a változásra, amit most most átélünk. A környezetünk rombolásával saját magunknak ártunk, ez látszik a gazdasági és egészségügyi helyzetünkön. A zöld mozgalom immár nem egy radikális ideológia, hanem szükséges része társadalmunk fejlődésének. Ha a laikus emberek is megértik azt az ökodesign-háromszöget, ami egyszerűen felvázolja a környezettudatos tervezés szempontjait (ember - környezet - ökonómia) akkor végre megtörténik, aminek történnie kell: az ember és a hozzá kapcsolódó tárgyi élővilág fellép az evolúció következő lépcsőfokára.
.jpg)
