Kazziranga erdő, Assam régió, India

Forrás: Huffington Post

Olyan furcsán érzem magam, amikor itt valaki olyat mutatok be, aki kimondottan és mintha a környezetét semmibe véve kiállt a másik, a tágabb értelemben vett környezete mellé és úgy döntött, inkább cselekszik, ahelyett, hogy (közvélemény)kutatásokat végezne afelől, hogy van-e értelme, vagy nincs...

Hiszen a magam részéről megszoktam ezt a szerepet szerény életemben. Viszont akiről most ejtek szót, az az enyémnél jóval nagylépzékű projektek megvalósításához fogott hozzá – és nemcsak hozzá fogott, hanem véghez is vitte.

Már amennyiben elmondható, hogy egy olyan projekt esetén, amelyről szó van, beszélhetünk végről.

Egy olyan országban, melyet egyre többen laknak, és melyben ezzel párhuzamosan rohamosan csökken a termőföldek területe, a tiszta víz és levegő mennyisége, bizonyosn jóval szembeszökőbbek a környezetünkben zajló folyamatok.

És akiről szó van, az még abban a korban látta be azt, amit a világ uralkodóinak is be kell látni, amikor nem beszéltek sokszor és sok mindenütt róla – és éppen ezért nem is rejtették az igazságot és a valóságot a nagyközönség szeme elől.

Na, játsszunk találgatóst? Nem, ezúttal nem franciaországi a példa, a szóban forgó ország viszont, mely nem egyéb, mint India, szolgált már nekünk kiváló példát arra, hogy hogyan lehet másként gondolkozni úgy, hogy senkinek ne tűnjék úgy, mintha éppen őt vádolnád azzal, amit teszel.

A mostani példánk nem a Buddha történetét követi. Jadav “Molai” Payeng egy egyszerű vidéki kamasz fiú volt, aki a soron következő katasztrófa után kiment a faluból körbenézni. Amit kint talált, nem volt épp lelkesítő: hőperzselte kígyók hullái hevertek egy homokzátozon, százasával, tán ezresével.

Eléggé meghökkentő lehetett a látvány az akkoriban 16 éves Jadav számára. Valami preapokaliptikus képet láthatott akkor, szembesülve annyi halállal egyszerre, annyi elkerülhetetlen, könyörtelen halállal.

Ha innen nézzük, mézes-mázos törtéetnek hathat, valójában nem az, és ezt tudjuk is nagyon jól. Mert a srác akkor úgy döntött, hogy megteszi, ami szükséges, hogy elkerülhetővé tegye az ilyen eseteket.

A hatóságok, szép szokásukhoz hűen, nem akadályozták meg szándéka megvalósításában, ám pont támogatók sem voltak: annyit mondtak neki, ott bambuszon kívül más nem teremhet, és nem nyújtottak neki semmiféle segítséget. Anyagit sem.

Mára az egykori zárony egy kb 4350 km ² -nyi területen terjedő erdővé burjanzott ki, amely nem csak bambuszból áll. Az itt található fafajták száma meghaladja a három ezret, akik pedig lakják, azok is számos fajt képviselnek – madaraktól a szarvason át egésze a tigrisig.

Mégis 2006-ig senki nem hallott róla.

Na mit látunk ebben a kis történetben?

Az élet jeleivel számolni kell.

A halál láttára nem elcsüggedni kell, hanem harcolni kell érte.

Elismerésre nem érdemes számítani. Hivatalosra a legkevésbé.

A lehetetlen megvalósítható, csak türelem kell hozzá és jóakarat.

Egyedül lenni nem szégyen, sokkalta nagyobb szégyen a szakadék felé rohanó vagy éppen a már zuhanó tömegbe olvadni.

És elvégre: pozitív példák is vannak, keresni kell őket, szabad hivatkozni rájuk, de ha nincsenek is, akkor nekünk kell példáknak lennünk – mint Jadav a maga idejében.