Ezekben a napokban, amikor az új párizsi repülőtér ellen tiltakozó kisgazdák betraktoroztak Franciaország fővárosába, talán még aktuálisabb a goodplanet.info oldalon nemrég megjelent cikk témája: vajon a fenntartható fejlődés a saját népszerűsége áldozata lesz? Vagy tán már most is az?
Jogos a kérdés. Hiszen mi is rejtőzik e szavak mögött? Bontsuk hát részeire ezt a szintagmát!
A szintagma főtagja a fejlődés főnév, melynek állandó jelzője, ha nem is mondjuk ki – akarva-akaratlanul – az állandó melléknév. Hiszen ha egyszer megáll, leáll, akkor már nem is fejlődés, hanem pangássá, stagnálássá válik. Furcsa tehát, amikor olyanokat olvasunk, hogy Leállt a fejlődés. Logikusabb lenne: Nincs fejlődés. Emellett a fejlődés elengedhetetlen előfeltétele a növekedés, egyébként visszafelé fejlődésről beszélnénk. Amely nem is fejlődés. Vagy talán igen, de biztosan nem olyan, amelyet valaki célul tűzne ki - márpedig a fenntartható fejlődés sokak célja manapság. (Legalábbis papír szerint) Noshát: mi van, amikor ezt a szintagmát – állandó növekedés – behelyettesítjük a címünkben is szereplő szintagmába, a fejlődés főnév, vagyis a főtag helyére? A jelzővel együtt a fenntartható állandó növekedés szintagmát kapjuk.
A fenntartható fejlődés koncepciója mellesleg Gro Harlem Brundtland nevéhez fűződik, aki hosszú éveken át a norvég Arbeidspartie-t (avagy munkáspartot) vezette, 1a 70-es években környezetvédelmi miniszter volt, 987-ben pedig Norvégia miniszerelnöke és (nem hivatalosan) az őróla nevezett bizottság vezetőjének minőségében a Közös jövőnk című, az ENSZ előtt bemutatott, illetve annak részére készült jelentésében használta először. Ironikus módon, ugyanis Norvégia azon országok közé tartozik, melyeknek a globális felmelegedés – legalább rövid távon – csak jót fog tenni. Mindenesetre a fenntartható fejlődés fogalma azóta is egyre növekvő népszerűségnek örül...
Ám ha már növekedésről beszélünk, térjünk vissza diszkurzusunk előző tárgyára, vagyis arra, hogy mi is az a fenntartható állandó növekedés? Netán valami paradoxon?
Mint megannyi dolog a politikában – hiszen nem szabad megfeledkeznünk róla, és nem véletlenül került szóba – politikus tollából származik, ha nem is maga kovácsolmánya – szépen hangzik, de a valóságban alighanem megvalósíthatatlan. Miért is? Hát hiszen ahhoz, hogy a növekedés állandó legyen, tehát egyre többet termejünk, egyre jobban, egyre több anyagra és...anyagira :) van szükségünk. És anyagból, mint tudjuk, a földön csak kevesebb lesz. De akár az úrben is, ha majd egyszer más bolygókon is lesz lehetőségünk kifejteni “tevékenységünket”. Akkor is, ha az energia végső soron ugyanannyi marad. Mert sajnos nem mindegy, hogy az energia milyen formában található. Ahogy az se mindegy, hogy a víz, amelyet iszunk, a levegő, amellyel töltjük tüdeinket – tiszta-e vagy sem.
Értelemszerűen ahol nincs termelés, ott előbb-utóbb pénz se lesz. És akkor? Akkor elkerülhetetlen a stagnálás.
Mi a végső következtetés?
A fenntartható fejlődés egy csalóka, egy szép álom, melyből föl kell ébrednünk, és be kell látnunk, hogy a fenntarthatóság felé csak a jobb gazdálkodás vezethet, vagyis az, amikor kevesebbet fogyasztunk – mi magunk, így kevesebb termékre van szükségünk, és a termelés ugye nem áll le, mértéke viszont jelentősen csökken – s így csökkennek a költségek, és a forrásfogy(aszt)ás sebessége. És akkor gondolhatunk megújuló energiaforrásokra. Számításba véve azonban azt a tényt is, hogy az energián kívül más, par definitionem véges forrásaink is vannak: legyen szó vízről, aluminiumról, kőolajról...hiszen akár remélhetjük is, hogy a szél és a napenergia ki tudja majd elégíteni az emberiség energiaszükségleteit, ám nyersanyagnak nem igazán jó egyikük se, se enni, se inni nem lehet, építőanyagnak se nagyon szerencsés.
Mielőtt viszont lezárnám ezen elmélkedésemet, rá szeretnék térni egy apró részletre, amely általában valahogy elkerüli a nagyközönség figyelmét.
A fenntarthatóságnak – mint a környezetnek – két aspektusa van. Az egyik a természet, a másik az emberek. Hiszen mi zoo politicionok, társas állatok vagyunk. A fenntartható fejlődésnek olyannak kell lennie, mely a természetet és embertársainkat egyaránt kíméli.
A javakért folyó harc, a nagy üzleti háborúk szinte kivétel nélkül azokat érintik, akiknek vajmi kevés közük hozzá – és akik nem tudják megvédeni magukat: a szegényeket, akiknek egyébként sincs semmiük, de csak azért is – azt is elveszik tőlük, amijük van. A tőzsdén akár emberéletekkel is kereskedő üzletkötőknek mindig is lesz vizük, hogy lezuhanyozzanak, iváshoz majd ásványvizet vesznek, műanyagpalackban. Az is biztos, hogy azon befektetőknek, akiknek megéri az új párizsi reptér és a vele kapcsolatos infrastruktúra kiépítése, kenyerük is lesz, és akár eprük is, melyet a crème fraiche-be mártanak, mind a négy évszakban.
Másfelől az is biztos, hogy mi – közönséges emberek lévén – nemigen tudjuk befolyásolni a közvéleményt, nem is beszélve a nagypolitikáról vagy az üzleti világról .
Ideje viszont már elgondolkozni azon emberek sorsán is, akiktől elveszik, majd lebetonozzák a művelt földterületeket, akik folyamatos zaj-, fény- és levegőszennyezésnek, és ki tudja mi minden másnak tesznek ki.
Maradjunk otthon, és ha tévét nézünk, tényleg arra (is) használjuk, hogy körülnézzünk a világon. És akkor mi magunk is meg tudjuk állapítani – méghozzá elég könnyen – mennyire tartható fenn a fenntartható fejlődés.