Romantikus esti hajóséta
Kép: Corriere della Sera

Az az érzés kísérget mostanában, hogy minden bejegyzésem ugyanarról szól. Ugyanazt az anyagot hozom le más és más, mindig megújuló formában.

De ez talán természetes, hiszen mindnyajunk magunkból indulunk ki.

Ha egy tükröt állítok magam elé, vagy pontosan álmaim elé, és én vagyok a tükör, akkor azt látom, hogy ezek az álmok nem egy kifejezetten környezetbarát szemléletet hát... tükröznek.

Egyikük például az, hogy legyen egy házam, szép nagy udvarral, és az udvarban esetleg egy kis patak is legyen, meg sok LEGO vonat. Ilyen házak a városban nincsenek, szóval utazni kell – vagy jobb esetben biciklizni kell oda, meg ha nincs természetes patak, márpedig minden valószínűség szerint nem lesz, azt táplálni kell, no meg a LEGO vonat is műanyagból készül és olyan energiát költ, amelyet másra is lehetne fordítani.

Szerencsére ezekről egyelőre még csak feltételes módban beszélhetünk.

Ám van egy másik álmom is, amely sokak számára mára valóság, egyesek számára – hozzátartozóik bánatára – tragikus. A hétvégi olaszországi hajóbaleset eszembe juttatta régi álmomat, hogy óceánjáróval menjek Dél-Amerikába. Az óceánjáró pedig ugye nem a szél- vagy a napenergiára számít: óriási üzemanyagtemetőnek tekinthető.

Amikor komolyabb baleset történik, természetes és jogos az esetleges áldozataira gondolni. És ilyenkor nem szabad megfeledkezni az esetleg házigazdáikkal utazó állatokról, hiszen ők a legkevésbé tehetnek róla. Feltételezem ugyanis, hogy nem ők vették rá házigazdáikat, hogy óceánjáróval induljanak valahova. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy az ilyen balesetek után rengeteg hulladék, vagyis szemét marad a baleset helyszínén, amelyről senki nem gondoskodik.

És ha felvetődne a kérdés – mi ez a világ összes szemétmennyiségéhez képest?, én erre ezt mondanám: egy része.