Kép: guardian.co.uk

Ahogy közeledik a klimaváltozásról szóló, Durbanban megrendezett világkonferencia vége, egyre jobban, egyre erőteljesebben ketyegnek bennem az örök kérdések:

Mit tehetünk mi, fiatalok, akik nem rendelkezünk a beleszólás, no még többnyire a hozzászólás jogával sem, amikor a nagypolitika döntő kérdéseiről van szó?

Érdemes-e mégis a környezettudatos szemléletet terjeszteni, kiállni mellette?

És nem utolsósorban: Miért olyan nehéz a nagypolitikusoknak, a nagyhatalmaknak közös nevezőre jutniuk, és közösen valóban a jövő felé nézniük?

Ilyenkor tényleg jut-e némi szerep a diplomáciának, a józan észnek, vagy minden csupán mellébeszélés, és mindenek után – ahogy az angol a jelen esetre nézvést meglehetősen találóan mondja – at the end of the day – mégiscsak az lesz, amit az erősebbik akar.

Erős kutya ..szik, tartja a mondás. És nem véletlen.

Ha belegondolunk, mely országok fejlődnek rohamosan – illetve melyek azok, akik a világválság idején is tartják a frontot – azt tapasztaljuk, hogy a világ élén itt is Kína van, amely nem ismer határokat, és mindent eltipor a céljai elérésé felé vezető úton, De itt van Franciaország is, melynek vezetői – Sárközyék – szépeket mondhatnak ugyan, ám Cohn-Bendit bácsi is inkább más szemében látja a szálkát, a magálban a gerendát sem veszi észre: a franciák környezettudatossága a békafeneke alatt van, ami ugyan nem fogható rá csak is a gyenge zöld pártra, am biztos, hogy az utóbbi tényező sem jelentéktelen.

Sajnos úgy látszik, a világban ma is az jár sikerrel, aki fütyül a környezetvédelemre. Ez jóformán minden szinten működik.

Előző munkahelyemen – hogyhogynem épp itt, Franciaországban – én voltam az egyetlen, aki tényleg szívügyül vette a takaréosság, a vízzel, az energiával s nem utolsósorban az élelmiszerrel való hatékony gazdálkodást – és micsoda meglepetés, engem dobott ki a rendszer idegen testként, azzal a kifogással, hogy nem tudtam vállalni a megosztott (! nem is közös!) élet küldetését.

Pedig pont azt szerettem benne a legjobban.

De míg úgy van, hogy a csúcson is azok döntenek arról, hogy ki min osztozik, és a közös értékek háttérbe szorulnak – addig másutt, más szinteken se lesz máshogy.

Vagy pont fordítva?