Múlt ősszel mindenkit megrendített a vörösiszap-tragédia, ugyanakkor azok közül sokan nem gondolnak rá, akik mind a mai napig a kukába dobják – ha nem épp az utcán hagyják heverni – sörös vagy energiaitalos dobozukat.

Pedig jóval kevesebb vörösiszapot termelnénk, ha azok a hulladékfeldolgozó gyárakba kerülnének.

Egy ideje fölszedegetem őket, pontosabban persze egy részüket, mivel az összeset nyilván nem tudom. Sokan biztos csövesnek tartanak vagy betegnek néznek, vagy legalább alantosnak tartják, amit csinálok. Szerencsére ez nem különösen érdekel.

Az viszont baj, ha valaki megakadályoz benne, mint múltkor, amikor megpróbáltam fölszállni a 979-esre pár sörös dobozzal kezemben. A biztonsági nem engedett föl.

Mert tilos, talán. Bezzeg senkire nem szólna rá, ha a kukába rakná vagy az utcára dobná, mint azok tették, akiknek a cuccait azon éjjel fölszedtem. Pedig az az igazi baj. Aminek tilosnak kell lennie – és amiért bírság járna. Őröket kéne tehát alkalmazni, akik többek közt a vörösiszap-termelő termékek megfelelő helyre kerítését ügyelhetnék.

Ami jó volt abból, az az volt, hogy gyalog mentem tovább a Boráros felé, és az úton még néhány dobozhoz volt szerencsém. Illetve, hogy a 6-osra már problémamentesen szállítottam föl őket. Ez talán annak volt köszönhető, hogy igazolásul néhány üres műanyag palack is kísérte őket (szintén friss gyűjtés eredménye), no meg az is lehet, hogy az ott éppen rongáló buliból hazafelé tartó fiatalamberekhez képest meglehetősen békésnek tűntem, még öt-hat sörösdobozzal a kezemben is. Vagy a biztonsági egyszerűen érezte, hogy ciki lenne nem fölengedni engem, ha nem teszek semmi rosszat, miközben a föntebb említett alakok zavartalanul utaznak tovább. Mindenesetre piros pont jár neki érte, mert sötét volt és hideg.

Kár viszont azért, hogy nem volt nálam egy zacsi, mert azért volt még egy pár doboz, aminek nem ott kellett volna maradnia, ahol végül is, sajnos, maradt.