Mesecímre emlékeztet kisértetiesen, pedig pusztán a valóságot tükrözi. Ha pedig hozzátesszük azt, hogy mérnök is, még valószerűtlenebbnek tetszik az egész.
Nem csoda, hogy ez a történet is a messze csodabeli Indiából érkezik, de ezúttal – a változatosság kedvéért – nem egy maharadjáról lesz szó, hanem Bunker Royról, akiről szándékosan nem mondjuk ki azt, hogy kicsoda-micsoda. És azt sem, hogy mit keres itt, egy környezetvédő blogon.
Annyit pontosítunk, a félreértések elkerülése érdekében, hogy nem róla van szó a címben. Hiszen mint az alábbi (magyar fölirattal is megtekinthető) felvételből is kiderül, hősünk anyaországához mérten nagyon magas minőségű oktatásban részesült, felsőfokú végzettségre tett szert úgy, hogy közben három évig köztársasági ösztöndíjas is volt – és azt el tudjuk mindannyian képzelni, hogy egy akkor is inkább (ha alulról is) az 1 milliárdot, mint a 10 milliót megközelítő számú lakósságnak örvendő országban a köztársasági ösztöndíj jóval többet jelent – és sokkal nagyobb is. Évekkel később, mikor a Barefoot College vezetőjeként egy ugyancsak jelentős összeget kapott díjként (együtt a főiskolával, melyről rövidesen bővebben szó esik), azt nem fogadta el –a tipikus mesehős, nemde?
És ugyancsak mint a mesékben, a herceg világra ment, megismerni a világot, és ott, a nagy világon látta a nagy szegénységet, éhinséget – a nagy világon, éspedig Biharban, mely jelen esetben nem a magyarországi megye, hanem egy India államai közül, melynek területe kicsivel meghaladja Magyarországét, lakóssága pedig tízszer akkora, mint amazé.
Az “átlagember” mindennapjaival való szembesülés sorsdöntő volt Roy életében. És nemcsak az övében. Hiszen akkor kapott ihletet arra, hogy az általa egyszerűen Barefoot College-nek [Mezítlábú főiskola vagy, másként szólva, a mezítlábúak főiskolájának] nevezett intézményt hozza létre. Az intézmény sok különlegességgel bír: elsősorban mind az áram, mind a víz terén önellátó, az oktatók nem rendelkeznek semmilyen képesítéssel, nagyobb szabású közösségként funkcionál, melynek kereteiben gyermekek ezrei élnek és tanulnak, de még fel is ügyelik a közösséget, sokan tanultak és tanulnak olyanok, akik nem tudják a nyelvet, így jelnyelvvel kommunikálnak az oktatókkal és egymás közt – de ami talán a legkülönlegesebb az talán az, hogy így is remekül működik, sőt, számos kézzelfogható eredménnyel is büeskélkedik. Kézzelfogható és szemmellátható eredményekkel egyaránt – méghozzá nemcsak Indiában, sőt, nem is csak Ázsiában, hanem szerte Afrikában, viszont mindenütt kifejezetten olyan helyeken, és olyan emberek személyében, illetve olyan emberek révén, akik a legnagyobb szegénységben nőttek föl és élnek, így nem volt lehetőségük “igazi”, papírt adó felsőoktatási intézményt végezni (ha egyáltalan járhattak valamilyen iskolába), mégis nyitottak minden új és jó felé és kimagasló intelligenciát mutatnak.
Legjellemzőbben a napelemek- és generátorok építése, működtettése terén. És, legtöbbnyire idős nők – olyanok, akik férjük nélkül ki se mernek menni a faluból, külföldre mentek, eltanulták a szakmát, beváltották a gyakorlatban és tovább is adják.
Természetesen papír nélkül. Hiszen azoknak se volt papírjuk, akik fölhúzták a főiskola épületét, akiknek köszönhetően a főiskola körüli meddő föld ma burjánzó nővényzetben bővelkedik, akik víztárolót építettek alá, melyet az – ugyancsak általuk tervezett és kiépített – esővízgyűjtü- és csatornarendszer táplál...amelyeket a főiskola a szóban forgó 50 000 dollárt kapta – és el is fogadta volna, ha a díjat odaítélő bizottság tagjai is elhitték volna a valóságot: hogy akik megalkották, és akik tanítanak ott, azok analfabéták.
