 | |
| A hét logója, forrás: Google |
Ha szigorúan nézzük, a cikk korrekt címe A hulladékcsökkentés európai hetei lenne, hiszen a szóbanforgó esemény(sorozat) az idén két hétig (november 13. – 17. között) tart, melyeknek egyébként a másodikában járunk éppen.
Ha reálisan nézzük viszont, és tekintetbe veszzük az eseményról értesültek számát (a résztvevőkről nem is beszélve!) a tényleges címnél mégis sokkal jobban járunk: jelentősen derűlátóbb a miénk.
Az egész európai unió területén tartják. Azért nem mondjuk azt, hogy megrendezik, mert nem központilag szervezett eseménysorozatról van szó, hanem önkezdeményezésből, egymással párhuzamosan zajló számos kisebb vagy nagyobb lélegzetű projektről.
És azért nem mondjuk azt, hogy ünneplik, mert sajnálatos módon nem a hulladékmennyiség csökkentését ünnepeljük kereteiben, hanem inkább annak a szükséges voltára hivatott fölhívni az uniós országokban élők figyelmét a hulladékcsökkentés európai hete.
A téma iránti érdeklődés fölkeltése viszont csak az egyik a négy célja közül.
A négy cél tehát a következő:
A különböző hulladékcsökkentési stratégiák tudatosítása az EU és a külön tagországok szintjén
Mindenki által, könnyen és hosszú időn át kivitelezhető akciók bemutatása, népszerűsítése
Kiváló példák ismertetése
Mindezek alapján tartós változások serkentése, ami az EU-állampolgárok mindennapi életét illeti
A hetet a kezdetek óta az EU Life+ programja támogatja, amelyről most először, de nem utoljára esik szó írásainkban.
Amikor először indították 2009-ben, nem fűztek különösen nagy reményeket az ötlethez, éppen ezért viszont – bár az események rövid időtartama miatt, illetve amiatt, hogy viszonylag fiatal hagyománnyal van dolgunk, még nem összesítették a kézzelfogható eredményeit – minden újabb, a hét kereteiben megvalósított projekt értékes sikernek számított.
A részvétel két úton lehetséges. Egyrészt a hulladékcsökkentés terén tapasztalattal rendelkező helyi hatóságok helyi koordináló szervként léphetnek föl. Másrészt – ugyancsak a hatóságok, de akárcsak a különböző egyesületek, oktatási intézmények, az ipar és az üzleti világ képviselői jelentkezheetnek külön projektekkel, amelyek az előbb említett célok valamelyikének elértését szolgálják.
A projekteket kategóriák szerint kell regisztálni, pl. “a társadalmi tudat fölébresztése”, “jobb [értsd: hatékonyabb] termelés”, “jobb [értsd: hatékonyabb] fogyasztás”.
A hét szervezüi oldaluk látogatóinak számos tippet adnak, hogyan is cs9kkentsék a hulladékemmyiséget mindennapjaikban: a hagyományos “Óvakodjon a nyomtató használatától”, “Igyon csapvizet”, és természetesen az elengedhetetlen “Használjon újrahasznosítható szatyrot” társaságában olyanokkal is találkozunk, mint a pesti lakóházak lakóinak bizonyára nagyon tetszetősnek mutatkozó “Tegyen ki egy “Nem kérek szpemmet” szövegű matricát postaládájára”, “Kölcsönözzön vagy béreljen műszereket” és az elsőre inkább egyházi vagy szociális, mint környezetvédelmi projektet tárgyaló szüvegbe illő “Adományozza el régi ruháit”. Helyet találnak tuvábbá olyan tanácsok is, mmt “Javítsa használati tárgyait, felszerelését” és nem utolsósorban “Kezdjen el komposztálni”.
Igen, hiába mosolygunk “elismerően”, a komposztálás a hulladékcsökkentésre irányított törekvésekben fontos helyet foglal el. Vagyis fontos helyet kell, hogy elfoglaljon.
A komposztálás ugyanis az ételhulladék csökkentésének leghatékonyabb módszere – természetesen az állattartás után.
Az ételhulladékot mint hulladókfajtát sajnos rendszeresen figyelmen kívül hagyjuk, pedig ugyanolyan fontos az ellene, mint a többi hulladékfajta ellen folyó harc. Ha más miatt nem, legalább azért, mert nem szoktuk észrevenni.
Nem véletlen, hogy a hulladékcsökkentés európai hete külön figyelmet fordít rá.
Első látásra az ételhulladék nem bír nagy hatással a környezetre, hiszen nem csökkeni közvetlenül az ozonréteget, az erdők területét (és azzal a tiszta levegő mennyiségét), nem vesz igénybe jelentős energiamennyiséget, nem szennyezi a levegőt, a vizet....
Várjunk, várjunk csak!
Talán a hulladék maga nem – de mielőtt hulladék volt, étel volt, és annak termelése igenis energiát, vizet és ki tudja mi minden mást vett igénybe különböző arányokban – ne feledkezzünk meg az emberi munkáról sem, hiszen legutóbbi bejegyzésünkben is szó esett róla, hogy környezeten nemcsak a természetet, hanem embertársainkat is értenünk kell. Gondolok itt elsősorban azok munkájára, akiket sosem látunk életünkben – aki a banánt és a narancsot szedik valahol Afrikában vagy Dél-Amerikában, fillérekért...De nemcsak az töri össze a szívem, amikor gyümölcsött dobunk el – hanem talán még inkább, amikor hússal tesszük, hiszen meggyőződésből lett vegetariánusként tudom, hogy egy állat halt meg azért, hogy valaki jóllakjék, és ha már asztalára került, legalább azzal tisztelje meg, hogy egye is meg.
Gyermekkoromban kifejezetten rossz étkű voltam, középiskolás korom óta viszont mindig is igyekszem mindent megenni, ami tányéromba kerül – most is emlékszem nagyapám örömét, amikor látta, és hallom szavait: A kenyér tisztelete, azon munkás emberek tisztelete, akik megdolgoztak érte.
Volt viszont olyan szakasz is az életemben, amikor alig volt mit ennem – nevezetesen első éves hallgató koromban – és talán ugyanolyan tudatalatti annak a tudatosítása, mint az emberi munka iránti tisztelet – de most már az is szerepet játszik étkezési szokásaimban, hogy tudom, sokaknak akkor se volt, most sincs mit enniük. Nekünk, magyaroknak, különösen a nagyvárosokban élőknek, nem is olyan nehéz ez.
Az ételhulladékal folyó harc pedig könnyebb is lehet: elég csupán annyit venni, amennyire szükségünk van, így nem romlik el, amink van, sőt, mindig frisset ehetünk – gyömölcs- és zöldségfogyasztás esetén egyébként is számottevő, hogy milyen friss, hiszen minél kevésbé az, annál jobban csökken tápértéke. (Nem is beszélve arról, hogy egy idő után káros vagy akár - természetesen már extrém esetekről van szó – akár mérgező is lehet). Aztán főzés körben sem árt akkora és annyi adaggal számolnunk, amekkora és ahányra szükségünk van. Ráadásul a főtt ételek újramelegítése plusz energiát vesz igénybe, a mikrohullámú használata önmagában sem nagyon egészséges, a különböző csomagolásoké pedig növeli a nem újrahasznosítható hulladék vagyis a szemét mennyiségét. (Legyen szó aluminiumról vagy műanyagról, mindkettő gyártása veszélyes (lehet) a környezetre, mint már sokszor is szóba került.)
Sajnos nap mint nap ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk, pláne azok részéről, akik a leginkább tehetnek róla – és hogyhogynem azok részéől, akiknek van, méghozzá bőségben, mit enniük.
Nehéz kiadagolni a menzákon fogyó étel mennyiségét? Nem, elég egy kis stasiztikát vezetni róla egy ideig. Ha az olyan intézményekről beszélünk, amilyenben én dolgoztam a legutóbbi három hónapban, még könnyebb, hiszen kevés emberről van szó. És azzal előjönni, hogy nem adhatunk kevesebbet egy fogyatékosnak, hogy ne sértsük meg (már miért is sértenénk meg, hát hiszen ő a legjobban tudja, mennyit esszik!), ugyanolyan kevésbé szabad, mint azzal, hogy – a mi pazarlásunk semmi a nagyobb cégeké.
Minden számít. Minden.
