Október 2-ig volt lehetősége a tisztelt publikumnak, hogy szemügyre vegye a Magyar föld legjavát a fővárosi Hungexpo-n. A Csokoládéfesztivál és egyéb hangzatos "nesze-semmi-fogd-meg-jól" nevű programok okozta csalódásokkal, s némi szkepticizmussal felvértezve vágtunk neki a Kiállításnak szombat délután. Örömmel jelenthetem azonban: a nap végére ez teljesen elszállt belőlünk.
A Kiállítás első pontjaként a passzázson felvonultatott árusító bódék látványa terült elénk. "De jó, itt is tovább költhetjük a pénzünk..." fészkelt belém az első gondolat, így aztán gyorsan a pavilonok felé vettünk az irányt.
Magyar bor, mindenkor - akár délután 3 órakor is. Balatoni borok kóstolásával kezdtünk, de a családi kedvenc, a Demeter pincészet sem maradhatott ki. A somelier-k vezette tematikus kóstolások nagyon csábítóak voltak, de végül nem neveztünk be.
A következő fejezet a magyar termelőké volt, s ezért tényleg megérte elmenni. A legkülönfélébb sajtok, kemencében aszalt gyümölcsök, speciális olajok és egyéb kuriózumok garmadája fogadott, s bár itt is aranyáron volt minden, de a bácsik és nénik semmit nem voltak hajlandóak eladni anélkül, hogy meg ne kóstolta volna az ember. Amikor pedig a mellettem álló szőke hölgy elbizonytalanodott a két sajt közötti választást illetően, az eladó egy "Tudom, mi ízlene a magának!" felkiáltással egy harmadikból kanyarított egy kis szeletet. Szóval, itt senki nem árult zsákba macskát, s bár a pénztárcánk így is jócskán megcsappant, mégis jobb szívvel tűrtük.
A termelők mellett kézművesek is jelen voltak, ahol a kések, pénztárcák, medálok mellett találtunk pl. bőrből készült malomkészletet, ami a Nagymamámmal a cserépkályha mellett eltöltött téli estéket juttatta eszembe.
Az állandó programokat kihagytuk - bár az akadálypálya, amelynek az első megállója a tehénfejés, igencsak csábító volt.
Bár a kiállítás célja az volt, hogy a vidék bemutatkozzon a fővárosnak, a látogatók jó részre is vidékről érkezett. Kissé fáradtan lehuppanva egy padra jó volt az elhaladó bácsikat nézni, s hasonló nosztalgiát látni a szemükben, amit én is éreztem, mikor megláttam a malomkészletet. S valahogy az egész rendezvény atmoszférája azt sugározta: "Igen, ez itt most tényleg a miénk. Mi, magyarok vagyunk itt. Kis ország vagyunk, lehet, hogy nem mindig megy úgy a szekér, ahogy kellene, meg néha kicsit sárga, kicsit savanyú, de ez tényleg a miénk.