Az elmúlt napokban jó néhány nosztalgikus, amolyan „bezzeg az én időmben” kaliberű írásba bukkantam, és az olvasásuk közben én is kicsit fölszívtam magam. Annak idején „friss pestiként” borzasztóan örültem, hogy bekerültem egy forgatagba, egy olyan hömpölygő tömegbe, ahol mindig történik valami. Egyszerre sajnálni kezdtem, hogy csak most tapasztaltam ezt meg. Erre a fővárosban született ismerőseim is rátettek egy lapáttal döbbentségükkel, mikor elmeséltem, hogy bizony engem nem visz haza a hetes busz, hanem még menni kell 200 km-t. De az ember már csak olyan, hogy ahogy telnek, múlnak az évek, átértékel dolgokat. 

 

Persze az idő olyan jó fej, hogy nem csak ember szeme alá pakol pár ráncot, hogy érezze, hogy öregszik. Felkészül arra az esetre is, ha mondjuk az illető tesz a szarkalábakra: egyre több ismerőse lesz házas, majd kisgyermekes anyuka, apuka. És itt jött számomra az első döbbenet: szinte mindegyik gyereknek van valami baja! Próbáltam visszaemlékezni az én gyerekkoromra, és egy asztmás, vagy ekcémás kisbarátom sem volt. A betegség nálunk nagyjából kimerült a megfázásban…

 

Nem ittam lónyálakat, maximum a nagymamám saját kerti málnájából készült szörpjét. Sodortam én is vele a csigatésztát a húslevesbe. Ha paradicsomot akartam enni reggel a kenyér mellé, kisétáltam a kert végébe és szedtem magamnak. A mai napig az utca végéről hordjuk a házi tejet és tejfölt. 18 évesen ettem először kínait, amikor pedig Keletinél a sarki hentesnél vettem egy grill csirkecombot, a második harapás után ki is dobtam. Soha nem voltam bőrgyógyásznál a pattanásaim miatt…

 

Gyalog jártam suliba, és a városi könyvtárban neteztem. Az általános iskola igazgatója a mai napig név szerint tudja, ki vagyok (nem csak engem, az összes hajdani diákját). Nyáron a kukoricaföldön címereztem – utáltam, nem is csináltam sokáig, de egy életre megtanított a fizikai munka tiszteletére. 

 

Az aktuális mozifilmeket három hónap késéssel vetítették a művelődési házban, de így is tök jó volt, mert a haverokkal együtt néztük. Ismertük az ott dolgozókat, és elkunyeráltuk a kedvencek plakátjait a szobánkba.  Csoportosan, buszt bérelve jártunk színházba havonta egyszer, és a mai napig emlékszem a majdnem 10 évvel ezelőtt látott darabokra. 

 

Aztán felkerültem a fővárosba, és környezetmérnök hallgatóként megismertem, milyen ökosznobnak lenni… Újratanultam minden praktikát, csak hangzatosabb névvel. Ami eddig szimplán „lekvár” volt, az „biolekvár” lett. Ami nálunk a kert végi „szemétdomb” névre hallgatott, az most komposzthulladékra keresztelődött át. Büszkén tanították ezt azok a professzorok, akik aztán sportkocsival mentek haza…

 

Szóval, Kedves pesti Barátom, ne legyél annyira büszke, hogy már 14 évesen punkosat játszottál a Blahán. 14 évesen én még láttam esténként a csillagokat, hallottam a tücsökciripelést, és nyáron, ha kedvem tartotta, kint aludtam sátorban a kertben. Ha télen leesett a hó, hó is maradt, nem lett minden csupa latyak. Budapesten túl még érzik a föld illatát az emberek, és tudják, hogy az Anyatermészettel még a Kossuth térről sem lehet harcolni…